Szerelemterápia

Valachi Anna József Attiláról

SZERELMI HOMEOPÁTIA

„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret" (József Attila)

„Én még őszinte ember voltam”, amikor József Attila életével és költészetével megismerkedtem, talán ezért idegenkedtem sokáig felnőtt korom legnagyobbra tartott költőjétől. Jó okom volt erre, hiszen az ötvenes-hatvanas évek fordulóján jártam általános iskolába, amikor még kötelező olvasmány volt József Jolán A város peremén című ifjúsági regénye, melyben a proletár fiú ideáltípusát az ünnepelt szerző néhai öccse, József Attila volt hivatott megtestesíteni.

Hiába próbáltam azonosulni azzal a kisfiúval, aki a könyv beállítása szerint kizsákmányolt gyermek létére minden pillanatban öntudatos kommunista módjára viselkedett – plakátszerű figurának tűnt előttem. De az is bizonyos, hogy nem én voltam a korabeli torz irodalomtanítási gyakorlat egyetlen áldozata.

(Akkor még nem tudhattam, hogy a Rajk-pertől megrettent szerző 1949-50 fordulóján politikai megrendelésre formálta át a szocialista realizmus kívánalmai szerint tíz évvel korábbi – megjelenése idején irodalmi szenzációként fogadott – József Attila élete című könyvét. Minderre csak jóval később, József Jolán monográfusaként ébredtem rá.)

Tulajdonképpen egy katartikus könyvélmény hatására szabadultam meg a néhai pártpropaganda bumeránghatásától. Huszonhat éves voltam és lángolóan szerelmes egy nálam néhány évvel fiatalabb fiúba. Nem hederítettünk a korkülönbségre – nem is volt igazán jelentősége. Azonos érdeklődés, ízlés motivált mindkettőnket, és szenvedélyesen vonzódtunk egymáshoz. Partnerem legjobb barátja egy idő után szemmel láthatóan irigyelte harmonikus kapcsolatunkat – legalábbis így értelmeztem magamban furcsán elhomályosuló, zavart pillantását, amikor néha összeakadt a tekintetünk. Aztán kiderült, hogy egészen másról van szó: titkolta, mint mindenki más a társaságban, hogy szerelmem jó ideje kettős életet él, s rajtam kívül egy másik lányhoz is gyengéd érzelmek fűzik.

Dermesztő pillanat volt, amikor ez kitudódott. Barátom baleseti kórházba került, és a betegágynál összefutottam vetélytársnőmmel, aki éppúgy nem tudott a kapcsolatunkról, ahogy én az övékéről. Azt hitte, én is a baráti kör egyik, semleges tagja vagyok. Amikor bemutatkoztunk, és megkérdeztem, honnan ismerik egymást, elárulta: együtt járnak. „Mióta?” – kérdeztem elképedve. „Már több mint egy hónapja” – felelte mosolyogva.

Fiúm barátai kisomfordáltak a kórteremből, hárman maradtunk az ágy mellett. „Ez igaz?” – kérdeztem döbbenten az ágyban pislogó kalandort, aki beismerő vallomásként lesütötte a szemét. S miközben majd megszakadt a szívem, furcsa módon kívülről is láttam magunkat: a kínos jelenet komikus hatást keltő melodrámára emlékeztetett. Mégsem volt kedvem nevetni. A makacs és megmásíthatatlan tényeknél is jobban fájt, hogy barátaim közül senki sem akadt, aki figyelmeztetett volna méltatlan helyzetemre.

A drámai pillanatok, úgy látszik, érzelmi konfliktusok idején sorozatban jelentkeznek. Napokon át úgy éreztem, soha nem tudok kikecmeregni az érzelmi örvényből, amely akkor és ott magával rántott. De nem nyalogathattam naphosszat a sebeimet, mert egyetemre jártam, és két sírógörcs között kötelező és ajánlott olvasmányokkal múlattam az időt. Akkor került a kezembe Vágó Márta emlékirata József Attiláról.

Miközben belemélyedtem e szakítással végződő szerelmi történetbe – melyet írója önmardosó őszinteséggel vetett papírra –, ámulva vettem észre, hogy saját fájdalmam mindinkább eltörpül az olvasottak tükrében. Mire a könyv végére értem, már nem magamat, hanem Attilát és Mártát sirattam, mint egy modern Rómeó és Júlia-történet élőhalottként tovább vegetáló hőseit. Olyasmit éreztem, mint oly sokan, akik hozzám hasonló átéléssel azonosultak a költővel, hogy mennyivel jobb anyja vagy szerelme tudtam volna lenni József Attilának, mint azok, akik neki jutottak.

Mi az én szerelmi csalódásom az ő sorsdrámájához képest? – borzongtam és ujjongtam egyszerre, s alig vártam a következő találkozást néhai kedvesemmel, hogy fölperzseljem szánakozó-fölényes pillantásommal, melyből kiolvashatja megmásíthatatlan ítéletemet: „könnyűnek találtattál”! Volt ilyen találkozás, több is, s én örömmel nyugtáztam: kigyógyultam érzelmi függőségemből.

A szerelemterápia – akár a „similis simili gaudet” alapelvén működő homeopátia – valóban bevált: a nagy dózisban kapott mérget a hasonló összetételű, kis adagokban beadott ellenszer folyamatosan semlegesítette, egyszer s mindenkorra garantálva a gyógyulást.

(Megjelent a Liget 2003/1. számában)

mi a homeopátia - terápia