teraszcafe

Szöveg - Irodalom - Marketing - PR CIKKEK elhelyezése - Linképítés - Terasz Budapest

A spanyol irodalom magyarországi nagykövete

patak-marta-konyv.jpgmagyarország - spanyol irodalom - seo budapest

Goretity József

Az író cinkosa

BESZÉLGETÉS PÁVAI PATAK MÁRTÁVAL

A spanyol nyelvű irodalomból az utóbbi évtizedekben a leginkább a latin-amerikai irodalomra figyelt fel a világ, így a magyar olvasóközönség is. A spanyolországi irodalomról azonban viszonylag kevesebb információ jut el hozzánk. Ugyanez a helyzet az újgörög irodalommal is. Egy kellemes budapesti görög étteremben Pávai Patak Mártával, a spanyolországi spanyol és a görög irodalom szerelmesével és kitűnő fordítójával e két nagy múltú irodalom jelenéről és magyarországi befogadásáról beszélgettünk.

Goretity József: Egyik spanyol fordításod kapcsán olvastam nemrégiben, hogy személyedben nemcsak olyan valaki tolmácsolta magyarul a művet, akinek műfordítói szakmai tudása garancia a hiteles megszólaltatásra, hanem valaki olyan is, aki a spanyol irodalom szakavatott értője. Hogyan lett belőled a spanyol irodalom kiváló ismerője?
Pávai Patak Márta: Elnyomtam magamban két másik nemzeti irodalmat. Eredetileg három nyelvterületen mozogtam: az olasszal és a göröggel kezdtem (egy-egy olasz és görög novellafordításom jelent meg legelőször a Nagyvilágban), de aztán valahogy a spanyol kerekedett felül, talán azért, mert az egyetem elvégzése után spanyolt kezdtem tanítani a közgazdasági egyetemen.
G. J.: Ezek szerint olasz, spanyol, görög szakon végeztél...
P. P. M.: Igen. Közben fordítottam mindenfélét, fél évig helyettesítettem például az akkori Nagyvilágnál Szénási Ferencet, aki Rómában tartózkodott, és akkor természetesen az olasz irodalom került nálam előtérbe.
G. J.: És a görög irodalom?
P. P. M.: Jaj Istenem, a görög irodalom! Igen, ez nehéz ügy.
G. J.: Lehet egyáltalán tudni valamit az antik irodalom után a görög szerzőkről Kazantzakiszon kívül?
P. P. M.: Nagyon keveset. Ha azt mondom, hogy a kortárs görög irodalom nagyon halovány, hogy kiugró tehetségű szerző nem nagyon tűnik fel, nem járok messze az igazságtól. Kazantzakiszon kívül a magyar olvasó számára ismerős lehet talán még Vaszilisz Vaszilikosz neve, akinek nálunk is jelent meg könyve, de most kaptam véleményezésre két munkáját, azok pedig nem azt a színvonalat képviselik, ami elfogadható lenne. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs néhány jó írójuk, még ha műveikből nem is lett világsiker. Itt van például egy kiváló dramaturg, Pavlosz Mateszisz, akinek érdekes módon egy regénye, A kutya rossz édesanya nagyon megfogott. Érdemes lenne lefordítani Nikosz Kavadiasz őrségben című könyvét, vagy Margarita Karapanutól mondjuk Az alvajárót, amit 1988-ban Franciaországban a legjobb külföldi könyvnek ítéltek. Sok nyelven kiadták Rea Galanaki Iszmail Ferik pasa élete című regényét, és egészen kiválóak Jorgosz Szkambardonisz novellái is. Látni aztán néhány tehetséget a görög költészetben — még ha nem is olyan erőteljeseket, mint a hetvenes évek két Nobel-díjas költője, Szeferisz és Elitisz volt —, de hogy görög költők verseit ajánljam valamelyik magyar kiadónak, az szinte teljesen reménytelen vállalkozás lenne. Bár a nyolcvanas évek közepén kiadtak nálunk egy szép kis antológiát A bolond gránátalmafa címmel.
G. J.: Ezek szerint görögül nem az irodalom miatt tanultál meg...
P. P. M.: Egyáltalán nem, sokkal inkább a hangzása miatt. Meg a betűk miatt. Oroszul is szerettem írni, de görög betűket rajzolni maga a mennyország!
G. J.: És mi ennyire megkapó benne?
P. P. M.: Ó, a görög ábécé egyszerűen erotikus. Ha megnézel egy fít vagy egy ómegát, egyértelműen látszik az erotikus vonásuk.
G. J.: És az olasz, meg a láthatóan a szívednek mégiscsak kedves görög irodalom mellett hogyan döntöttél végül a spanyol irodalom mellett?
P. P. M.: A közgazdasági egyetemről kimentem két évre lektornak Spanyolországba, és ez nagyon sokat lendített a spanyol irodalmi ismereteimen. Rendkívül fontos napi kapcsolatban lenni a nyelvvel is. Most például olaszból már nem is mernék fordítani. Ahhoz, hogy az ember igazán jó legyen, benne kell léteznie az adott idegen nyelvben. És persze az irodalomban, hogy tudjam, kik vannak egyáltalán, akiket érdemes (lenne) fordítani.
G. J.: Mester Yvonnal együtt lefordítottál egy spanyol irodalomtörténetet. Mit kell tudnia ma Magyarországon egy érdeklődő, művelt olvasónak a spanyol irodalomról?
P. P. M.: A spanyol irodalomról a kezdetektől napjainkig? Ajjaj!
G. J.: Úgy-ahogy ismerjük Cervantest, tudunk Calderónról, valamennyire García Lorcáról, de hogy mi történt a XIX. századi spanyol irodalomban, arról vajmi kevés ismeretünk van, miközben a francia, német, orosz nyelvű irodalmak az aranykorukat élték. Az a benyomásom, hogy hasonlóképpen hadilábon állunk a mai spanyol irodalom ismeretével is.
P. P. M.: Sajnos ez így van. Nem is tudom, hol kellene kezdeni a hiánypótlást. Ugyan nem lehet a dolgot a Nyugat-nemzedék nyakába varrni, de ez a mulasztás valahol velük kezdődött: a francia költészet iránti érdeklődésük miatt Spanyolország túlságosan messze volt a számukra ahhoz, hogy kialakítsanak valamiféle kapcsolatot ezzel az irodalommal. Kosztolányi próbálkozott ugyan, de jelentősebb eredményt és hatást nem ért el. És ez a helyzet nagyjából azóta is fennáll. Gondolkoztam, hogy össze kellene állítani egy sorozatot, talán Elfelejtett szerzők címmel, amibe bekerülhetnének azok az egyébként kiváló írók, akik sohasem jutottak el a magyar olvasóközönséghez.
G. J.: Jelentős egyébként a XIX. századi spanyol irodalom?
P. P. M.: Igen, hogyne. Látom, hogy itt-ott, például Lengyelországban, kezdik újra felfedezni őket. Nem tudom, milyen megfontolásból, miféle olvasói érdeklődés nyomán kerülnek elő a környező országokban a hosszú XIX. századi spanyol regények, mindenesetre nagyon várom, hogy végre nálunk is keletje legyen ennek az irodalomnak.
G. J.: Mondanál nekem olyan XIX. századi spanyol szerzőt, akit jó lenne, ha ismernénk?
P. P. M.: Például Emilia Pardo Bazán, akit most fordítanak lengyelre és csehre. Az ő regénye igazi ráérős, hagyományos, mesélős próza. A XX. század elején ott van Unamuno és Ortega y Gasset, akiket azért egyfelől a Nagyvilág Kiadó, másfelől Csejtei Dezső jóvoltából ismerhet valamennyire a magyar olvasó. A kortárs irodalomból pedig talán alig három-négy szerzőtől jelent meg egy-egy könyv. Egészen kivételes Javiér Marias esete, akinek két könyvét adta ki az Európa, egy másikat Benyhe János fordításában pedig egy másik kiadó. A Nagyvilág Kiadónál napvilágot látott egy kiváló, XX. századi spanyol novelláskötet, amelyben olyan formátumú szerzők szerepelnek, akiknek két-három regénye is megérdemelné a magyar fordítást. És végül az utóbbi idők egyik sikeres szerzőjétől, Julio Llamazarestől jelentette meg az Európa a Sárga eső című regényt. A Nagyvilágnak egyébként kifejezetten jó az a kezdeményezése, hogy ezt a könyvkiadás szempontjából ma elnyomottnak mondható műfajt, a novellát, gyűjtemények formájában valamelyest segíteni próbálja.
G. J.: Látsz-e arra reális esélyt, hogy a sürgősen pótlandó spanyol szerzők közül valakire „ráharap” valamelyik magyar könyvkiadó, és kiadja a műveit?
P. P. M.: Talán a kortárs irodalomból valakire, mert úgy látom, a kortárs irodalomra nagyobb a kereslet, mint a klasszikusra. Vannak ennek jelei, én magam és a kollégáim is fordítottunk az utóbbi időben mai spanyol irodalmat. De nagyon lassú ez a folyamat — vagy csak én vagyok türelmetlen...
G. J.: Mit szólnak egyébként a spanyolok ahhoz, ha valaki magyarra akar fordítani egy spanyol szerzőt?
P. P. M.: Nem nagyon hatódnak meg tőle, elsősorban azért nem, mert addigra már megvan az adott könyv majdnem minden más európai nyelven. Nem tartják különösebben kuriózumnak sem. De ez inkább az ottani kiadókra vonatkozik, az írók egészen másképp viszonyulnak a dologhoz. Az írók nagyon örülnek neki, nem kifejezetten annak, hogy magyarra fordítják, hanem hogy valamilyen idegen nyelven megjelennek.
G. J.: Kik lennének azok a kortárs szerzők, akiket mindenképpen ki kellene adni magyarul?
P. P. M.: Egyikük, akinek a műve hamarosan megjelenik, Luis Mateo Díez, a legspanyolabb spanyol író, amennyiben lehet ilyenről egyáltalán beszélni. Ha a spanyol regény hagyományait Cervantesre és a pikareszk regényre alapozzuk, akkor mindenképpen ilyennek kell őt mondanunk, aki egyébként hallatlan tekintélynek és népszerűségnek örvend a mai spanyol irodalmi életben. Learatott minden díjat, amit csak lehetett, többek között kétszer megkapta az állami irodalmi díjat, évek óta a Spanyol Királyi Akadémia tagja, ami egy szépíró számára nem kis megtiszteltetést jelent. Az ő regénye, Az élet vize nemrég jelent meg az Ulpius-háznál.
G. J.: Ez milyen jellegű könyv?
P. P. M.: A frankóizmus idején játszódik, egy kisvárosi értelmiségi csoport mindennapjait mutatja be, amiben keveredik mítosz és valóság. Az élet vizének, az örök ifjúság forrásának keresésére indulnak a hősök, és a regényben különös módon vegyül a valós és a mitikus idő. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy ezek a hősök háborodottak, amikor az élet vizét akarják megtalálni: egy más logika, egy más szemléletmód, a mítosz alapján nagyon is helytállóan cselekednek. Ugyanakkor az egész mögött ott húzódnak a történelem, a spanyol diktatúra mindennapjai. Ha így olvassuk, azt mondhatjuk: ők is átéltek egy diktatúrát, mi is, és az lehet a végkövetkeztetésünk, hogy egyik sem volt jobb a másiknál. Tulajdonképpen korszerűtlen regényről van szó tehát, egyrészt a történelmi téma, másrészt a barokkos nyelvezet miatt. Nem gyors, sok vágással készült mű, inkább lassú, hömpölygős elbeszélésmód jellemzi.
G. J.: Fordítani milyen volt ezt a barokkos nyelvet?
P. P. M.: Természetesen nehéz. Bár nem archaizál, rendkívül zsúfolt ez a nyelv. Másfelől azt is mondhatnám, hogy könnyű volt fordítanom, mert én alapjában véve ösztönös fordító vagyok, és ha egy nyelvbe, egy stílusba bele tudom élni magam, bele tudok helyezkedni, akkor mint hal a vízben, jól elvagyok a mondatok tengerében. Ezt a szöveget pedig nagyon élveztem, valahogy abban a pillanatban, ahogy a szerző megszólalt, sikerült elkapnom a nyelve ritmusát, és éreztem, hogy ez menni fog. A magyar nyelvtől semmi sem idegen, bármit meg lehet vele tenni, amit akar az ember.
G. J.: Ismered a szerzőt személyesen?
P. P. M.: Igen, ismerem, és ez a munka szempontjából nekem rendkívül fontos. Persze pusztán a szöveg alapján is kirajzolódik valamilyen kép a szerzőről, de nekem valamiért fontos a személyes ismeretség. Talán azért is, mert megnyugtat, hogy ott van mögöttem, s ha valamit nem értek, azonnal kérdezhetek tőle, és segít, ha kell. Akár olyan „apróságokban” is, mint mikor nem derül ki a szövegből egyértelműen, hogy valakinek az öccséről vagy a bátyjáról van-e szó, vagy mondjuk egy öregembert hatvan- vagy hetvenöt évesnek gondolt-e el a szerző. Ezeket a kérdéseket oldalszámok szerint kigyűjtöm, és e-mailben elküldöm az írónak.
G. J.: Hogyan viszonyulnak ehhez a szerzőid?
P. P. M.: Abszolút pozitívan. A legostobább kérdéseimre is szívesen válaszolnak. Azt hiszem, még szeretik is az effajta „zaklatásokat”, mert akkor látják, hogy komolyan foglalkoznak az írásaikkal. Szeretik tudni, ki a fordítójuk, mert ez számukra is valamelyes biztonságot ad, hogy megfelelően tolmácsolják-e könyvüket az adott idegen nyelven. Arca lesz annak a szövegnek, amit az ő művükből csinál valaki. Az író számára azért mégiscsak borzasztó lehet, hogy megkapja a könyvének egy olyan idegen nyelvű fordítását, amely nyelvet ő nem ismeri, és csak azt látja mondjuk egy magyar fordításon, hogy istenem, ez lett a könyvemből?! Tele mindenféle ismeretlen vesszőkkel és pöttyökkel? Hát még egy kínai fordítás esetén!
G. J.: Mennyire nyomaszt az a felelősség, hogy egy szerző magyarországi sorsát eldöntheti, jól vagy kevésbé jól sikerült-e a könyvét magyarra fordítanod?
P. P. M.: Persze, ez óriási felelősség, ami elkezdődik már a fordításra szánt mű kiválasztásával. Nem vagyok jó filológus, a választás majdnem mindig szubjektív, de mivel igen csekély az esély arra, hogy egy-egy szerzőnek a teljes, vagy majdnem a teljes életműve megjelenjen magyarul, olyan alkotását kell kiválasztani, amivel odahaza a legnagyobb elismerést szerezte, figyelembe kell venni például olyan piaci szempontokat, hogy esetleg más nyelvterületeken melyik könyve vált már sikeressé...
G. J.: A hazai kiadók kicsit bátortalannak tűnnek, és jobbára csak akkor mernek egy szerzőhöz nyúlni, ha már kiderült róla, hogy angol és német nyelvterületen sikeres.
P. P. M.: Ez részben így van, de vannak üdítő kivételek is. Az Ulpius-házhoz például bevittem egy fiatal spanyol szerző, Eugenia Rico könyvét. A szerző neve eddig még sehol nem jelent meg Európában, hazahoztam a kötetet, mert olyan valaki ajánlotta kint, akinek az ítéletében megbíztam. Amikor a kiadó a kezébe vette, beleszeretett a könyvbe: a formájába, a borítójába, a címébe, abba, amit elmondtam róla, és azonnal azt mondta, hogy ez kell neki. Ilyen is van.
G. J.: Az utóbbi időben mintha tudatosan törekednél arra, hogy fiatal, akár elsőkönyves spanyol szerzőket népszerűsíts nálunk. A Llamazares-könyv is mintha ezt mutatta volna...
P. P. M.: Igen, ez így van. Valahogy a kötelességemnek érzem. Mindig nagyon bánt, ha találok valami igazán jót spanyolul, és az nem jelenhet meg magyarul. Sokszor eltűnődtem már rajta, tulajdonképpen miért is kell nekem küszködnöm azzal, hogy egy-egy, szerintem jó könyv megjelenhessen nálunk, de igazi választ nem találtam rá. Talán valami megszállottság...
G. J.: De ez még mindig nem magyarázza meg, miért éppen fiatal, elsőkönyves szerzők lettek az utóbbi időben e megszállottság alanyai.
P. P. M.: Egyszerűen közelebb állnak hozzám. Nyilván a személyes kapcsolatok miatt is. Meg talán úgy vagyok ezzel, hogy bár sok a pótolnivaló a klasszikus irodalomból, a régebbi szerzők, ha már eddig vártak, várhatnak még egy kicsit. De a maiakkal, az élőkkel ezt nem szeretném elkövetni... Hiszen tudom, kik ők, vagy úgy, hogy ismertem őket már egyik vagy másik könyvük megjelenése előtt, vagy úgy, hogy a könyv hatására megkerestem őket és megismerkedtem velük. Ebben a spanyol nagykövetség nagyon sokat segít, mert rendszeresen meghív a könyvfesztiválra vagy más irodalmi rendezvényre spanyol szerzőket. Egyszer például elhoztak hat spanyol költőt, négyüktől a fiók mélyén lapultak már fordításaim, de úgy éreztem, mindnyájuktól kellene fordítanom. Egyiküktől még csak nyersfordításom sem volt, így aztán amikor beültem velük az Alföldi étterembe, kértem tőle egy verset, aminek aztán ott helyben megszületett az első magyar verziója. Aztán az Írók Boltjában felolvastunk mindegyiküktől egy-egy verset spanyolul is, magyarul is.
G. J.: Az imént mondtad valakire, hogy a legspanyolabb spanyol szerző. Lehetséges-e erről beszélni egy olyan ország esetében, ahol tudjuk, nagyon erősek a különféle nemzetiségi mozgalmak? Kirajzolódik-e a spanyolországi irodalmi életben egy baszk, egy katalán vagy más nemzetiségi vonulat?
P. P. M.: Nem mondhatnám, hogy ez jellemző lenne. Maguk az írók is tiltakoznak ellene bizonyos mértékig, nehogy provincializmussal vádolják őket. Az is igaz persze, hogy vannak — kicsit tán mondvacsináltan — bizonyos madridi és vidéki körök, amelyek között valamiféle szembenállás figyelhető meg. Nagyon erős például a León tartományból származó írók csoportja, ahová például Llamazares is tartozik, és őket szokták időnként piszkálni azzal, hogy felfedezhető a műveikben a vidékiesség. Velük szemben áll aztán egy olyan, elsősorban madridi vonulat, amelynek tagjai akár angolszász írók is lehetnének.
G. J.: A Madrid és Barcelona közötti rivalizálás mennyire tükröződik az irodalmi életben?
P. P. M.: Nem jellemző. Bár az is igaz, hogy azokat a barcelonai írókat, akik katalánul írnak, nem ismerem, mert nem tudok katalánul. Viszont sokan vannak közöttük, akik spanyolul írnak.
G. J.: Van-e arra esélye egy baszkul vagy katalánul író szerzőnek, hogy világsikert érjen el?
P. P. M.: Hogyne! Bernardo Atxaga például baszk, baszkul is ír, és vagy ő, vagy más spanyolra fordítja a műveit. Róla például azt állítják, hogy a XXI. század egyik legnagyobb írója lehet. Magyarul is megjelent már egy-két kisprózája, az igazi műfaja egyébként az abszurd novella.
G. J.: Jól gondolom, hogy a spanyol irodalomnak vannak olyan szerzői, akik sokat jelentenek a spanyol irodalom számára, de talán túlságosan is spanyolok ahhoz, hogy a világ nagyközönsége számára is érdekesek legyenek? Egy kicsit úgy, mint ahogyan a közép- és kelet-európai irodalmakkal is lenni szokott: a nem itt élő olvasónak a térség történelméből, kultúrájából túl sok előismeretre lenne szüksége ahhoz, hogy igazán érdekesnek találja egyik-másik irodalmi művet.
P. P. M.: Vannak ilyen spanyol szerzők. Az egyikük Eduardo Mendoza, akinek most jelent meg az Európánál A csodák városa című könyve. Ezt megelőzően írt két-három olyan művet, ami a spanyolok számára a nyitást, a vidámságot jelentette a francói rendszert követően. De ha ezt egy magyar ember elolvassa, azt mondhatja, ez bizony nem a humor csúcsa. Ilyen okok miatt félek kísérő tanulmány nélkül kiadni Luis Mateo Díez könyvét is. Mert a regénynek legalább két rétege van: az egyik a regénytörténet, a másik az, ami mögötte van, a spanyol diktatúra maga, amiről sejtéseink persze lehetnek, de hogy valójában milyen volt, nem tudjuk. Ám a vendégszövegekkel operáló szövegekben is rejlik effajta veszély, hiszen a nemzeti irodalomból kiragadott és a regény szövegébe szervesen beillesztett sor nem sokat mondhat egy külföldi olvasónak, még ha jelzi is a fordító valahogyan, hogy idézetről van szó.
G. J.: Van-e annak valami különös oka, hogy te kifejezetten spanyolországi irodalmat fordítasz, és amerikai spanyol nyelvű szerzőket nem, vagy csak ritkább esetben, mint például a Borges-gyűjteménybe ezt-azt, vagy a mexikói elbeszélők kötetébe néhány novellát?
P. P. M.: Hogyne lenne! Egyszerűen, mert nem élek ott, nem jártam azokon a területeken. Borzasztóan nehéz volt Carlos Fuentes regényét úgy fordítanom, hogy nem tudom, milyen az a táj, nem tudom, milyen a kéksége ott az égnek.
G. J.: Ezzel azt mondod, hogy te tulajdonképpen nem szöveget fordítasz?
P. P. M.: Igen. Inkább hangulatokat, ízeket, embereket. Én a cinkosa vagyok az írónak, abban az értelemben, ahogyan ezt a szót a spanyolok használják: cinkosa és szövetségese.
G. J.: Vagyis megpróbálsz összekacsintani a szerzővel?
P. P. M.: Persze, de nem úgy, hogy ezt előre megbeszélnénk, hanem előbb magamban ösztönösen kialakítom, és csak aztán lehet tudatosan is lemérni, sikerült-e vagy sem. Ezért is olyan nehéz mindezt megfogalmaznom. Azt mondanám, hogy akkor jó egy szöveg, ha beszél bennem. Llamazares regénye például nekem mindvégig a nagyapám hangján szólt. A mű egyetlen hatalmas monológ, egy kihalt falu utolsó lakójának utolsó estéje, amikor visszapörög az élete, és ez a monológ végig szólt bennem. Úgyhogy nem sok mindent kellett tennem vele, csak írnom. Egyébként ez volt az utolsó munka, amit kézzel írtam, egyszerűen mert szerettem volna, hogy minél tovább tartson az élmény.
G. J.: Szándékosan lassítottad a munkát?
P. P. M.: Igen, mert hosszan akartam élvezni ezt a szöveget, ha ez szöveg volt még nekem egyáltalán... Különben azt úgy fordítottam, hogy semmiféle megbízásom nem volt rá, ha úgy tetszik, a saját gyönyörűségemre. Úgy hoztam magammal Spanyolországból, hogy azt mondtam, ha ezt nem adják ki Magyarországon, többé nem fordítok le semmit ebben az életben. De egyből kellett a kiadónak.
G. J.: Ha egzaktul meg kellene fogalmaznod, milyen típusú könyveket fordítasz szívesen, mit mondanál?
P. P. M.: Hú, ez nagyon nehéz. Ha egy könyvben felfedezhető az úgynevezett „költői próza”, annak nyert ügye van nálam. Ilyen például a Sárga eső. De szeretem az abszurd, groteszk jellegű írásokat is. A versekkel ez könnyebben megy, mert ha egy verssor megszólal bennem, akkor az egésznek meg tudom fogni a hangulatát, akkor már tudok mit kezdeni az egész verssel. Nagyon szeretek esszét fordítani. Három év után végre sikerült keresztülverekednem két, serdülőknek szóló filozófiai esszét. Fernando Savater, a madridi egyetem filozófiaprofesszora a szerzőjük, az egyiknek az a címe, hogy Etikáról Amador fiamnak, a másiké pedig hogy Politikáról Amador fiamnak. Bár középiskolás korúaknak szánt, könnyed formában megfogalmazott, akár oktatási segédkönyvnek is használható munkákról van szó, a felnőttek is jót szórakozhatnak rajtuk.
G. J.: Úgy képzelem, belőled nem úgy lett fordító, hogy elhatároztad, hanem egyszerűen kiáradtak belőled a fordítások.
P. P. M.: Igen, talán. Az igazság az, hogy nem mertem írni. Pontosabban igyekeztem elodázni azt a pillanatot, hogy vállaljam az írást mint életformát, azt, hogy az írás része az ember mindennapjainak. Hogy ez gyávaság volt-e vagy lustaság, nem tudom — nyilván mindkettő —, mindenesetre a fordítás jó kibúvónak látszott az írás vállalása alól: van egy kész szöveged, nem kell semmit kigondolni, csupán annyit kell vele tenni, hogy jól szóljon magyarul. Amikor pedig már benne voltam a sűrűjében, éreztem, hogy azért ez mégsem ilyen egyszerű és könnyű, mert nincs meg benne az a szabadság, mintha saját művet hoznék létre.
G. J.: Vagyis jó lenne a kötöttség, a szabadság is egyszerre...
P. P. M.: Hogyne. Az embernek egyébként is meg kell tanulnia paradoxonok között élni. Ami pedig a saját művek elmaradását illeti: Kányádi Sándortól tudjuk, hogy amit nem írtak meg, azért nem is kár...
G. J.: Az, hogy Budapestről kiköltöztél vidékre, Leányfalura, összefügg a fordítói munkáddal?
P. P. M.: Valamennyire igen. Nem kell munkahelyre bejárnom, ugyanakkor az interneten onnan is elérhető bármi, amire szükségem van. Nagyon fontos a nyugalom, megszoktam, hogy nagyon pontosan beosztom az időmet, nálam nincs olyan, hogy az effajta szabadság miatt kicsúszok az időből. Volt egy időszak, amikor mindenféle szakszövegeket fordítottam, és akkor szigorúan megvolt a napi penzumom, hogy mennyi karaktert kell egy nap megcsinálnom. És ez a fegyelem megmaradt. Én nem tudok úgy fordítani, hogy ma fordítok, holnap meg elmegyek tanítani, és majd két nap múlva visszatérek rá. Nekem a fordítás mellett nem ment a tanítás, mert nem tudtam kiszakadni a szövegből. Sokak szerint a jó fordítónak minden helyzetbe, szövegbe bele kell tudni illeszkedni. Ennek alapján én nem vagyok jó fordító, mert vannak olyan szövegek, amelyekbe képtelen vagyok belehelyezkedni. Vannak olyan könyvek, amelyekről tudom, hogy jó lenne, ha meglennének magyarul. De azt is tudom, hogy nem nekem valók, tehát nem nekem kell lefordítanom őket.
G. J.: Volt már olyan könyv, amit elkezdtél fordítani, de az említett okból nem fejezted be?
P. P. M.: Sajnos nem. Pedig volt egy-két olyan, amit megbízásra fordítottam, és jobb lett volna, ha nem kell végigkínlódnom. De kötelességtudatból megcsináltam. Késni sem szoktam, mindig elkészülök határidőre.
G. J.: Ez nyilván azt is jelenti, hogy jók a kapcsolataid a kiadókkal, a szerkesztőkkel... Össze szoktad-e hasonlítani a saját szövegedet a szerkesztés utáni verzióval?
P. P. M.: Menet közben beszélem meg a változtatásokat a szerkesztőkkel. Vannak persze olyan szövegek, amelyekben nem engedek egyetlen szót sem kicserélni (ilyen volt a Sárga eső), és vannak olyanok (mint az említett Fuentes-könyv), amelyekre azt mondom, hogy leadás után látni sem akarom többé, nem érdekel, milyen lesz a szerkesztett változat. Egyébként sokszor kapok a szerkesztőktől jó ötleteket. Tudod, van az úgy, hogy az ember hiába pihenteti egy-két hónapig is a szöveget, vannak helyek, amikkel nem tud már mit kezdeni. Ilyenkor jöhet jól egy kis „vérfrissítés”. Egy szerkesztő egyébként természetszerűleg sohasem képes annyira benne lenni a szövegben, mint a fordító. Azt a könyvet például, amit most kontrollszerkesztenek nekem, négyszer dolgoztam át, de ha a szerkesztő kész lesz a munkával, még egyszer át fogom bogarászni az egészet. Valaki azt mondja, hogy ez hülyeség, mert mindjárt elsőre, készre kell alkotni a szöveget, nincs értelme többet szöszölni vele, mert csak ront rajta az ember. De ez nyilván alkati kérdés. Vagy szövege válogatja.
G. J.: Ha most teljesülhetne az a kívánságod, hogy bármit, ami a szívednek kedves, lefordíthatsz, mi lenne az?
P. P. M.: Nehéz kérdés, mert minden, ami a szívemnek kedves, azt vagy lefordítottam már, vagy itt van a sorban, a várólistámon. Ilyen például Llamazares második regénye, ami, ha igaz, az Ulpius-ház Kiadónál jelenik meg. Ilyen volt Luis Mateo Díez regénye és ilyen Savater két esszéje is, amik szintén megvannak. Leszerződött az Ulpius a fiatal írónő, Eugenia Rico második regényére is. A fiatal, argentin származású, de Spanyolországban élő Andrés Neuman regényét éppen most fordítottam le. Van egy szerző, Max Aub, akinek húsz évvel ezelőtt nagyon megszerettem egy könyvét, de azt nem tudom, ma hogyan viszonyulnék hozzá. Újra kellene olvasnom. Esetleg szóba jöhetne Enrique Vila-Matas részben Budapesten játszódó regénye, amelynek a fordítása óriási kihívás lenne, mert a szöveg az intertextualitás csúcsa. Látod, panaszkodom, és most nem találok olyan könyvet, amit le szerettem volna fordítani, de nem csinálhattam meg.
G. J.: Ezek szerint Pávai Patak Márta a kevés boldog műfordítók egyike.
P. P. M.: Ebben van valami. Igazán büszke vagyok arra, hogy a spanyol nagykövetség egyik kulturális attaséja azt mondta rólam: én vagyok a spanyol irodalom magyarországi nagykövete.

 
Az Irodalom Visszavág: IV18 (Új folyam/18 - 2004 TÉL)

Goretity József műfordító, irodalomtörténész 1961-ben született Borotán. Budapesten él. A Debreceni Egyetem tanára, az IV szerkesztője. Legutóbbi könyve Az orosz irodalom története 1941-től napjainkig 2002-ben jelent meg (társszerző). Fordításai, írásai rendszeresen jelennek meg az IV-ben. Idegen tollakkal című, műfordítókat bemutató sorozata a 15. számban indult.

Pávai Patak Márta műfordító 1960-ban született Kaposváron, Leányfalun él, leginkább spanyol és görög irodalommal foglalkozik. A kortárs spanyol szerzők közül többek között Julio Llamazares (Sárga eső, Európa, 2000), Fernando Savater (Etikáról Amador fiamnak, Politikáról Amador fiamnak, mindkettő Műszaki Kiadó, 2003), Luis Mateo Díez (Az Élet Vize, Ulpius-ház, 2003) és Eugenia Rico (Szomorú szeretők, Ulpius-ház, 2001, Fehér halál, Ulpius-ház, előkészületben) fordítója.

_____________________

optimalizálás: honlap: budapest seo | publikálás: irodalom - könyv kiadó budapest

A bejegyzés trackback címe:

https://teraszcafe.blog.hu/api/trackback/id/tr8216421716

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

PR-cikkek a TeraszCafén. Linképítés

Link- és PR cikk elhelyezés blogban

PR cikkek megjelentetése azonnal. Kérjen árajánlatot: piarcikk@gmail.com. Marketing szöveg és link elhelyezés optimalizált weboldalon - PR cikk linképítés - áruk, termékek, honlapok bemutatása. Google helyezés javítás többek között kültéri teraszfűtés budapest és terasz beépítés bp. kulcsszavakkal. Public relations cikkek elhelyezése blogban. Tartalommarketing módszer: PR cikk linképítés: infrafűtés, teraszbeépítés Budapest. Áru, termék, szolgáltatás - Honlap optimalizálás - SEO

Friss topikok

Linképítő PR-cikk blog bejegyzései

Honlap SEO - keresőmarketing

Fűtéstechnológia

Nincs megjeleníthető elem

süti beállítások módosítása